Szóval arról
akartam írni, milyen érzés boldognak lenni. Hogy abbahagytam, nem
is, félbe hagytam egy blogot, mert egyre jobban körém gyógyult a
bizonytalanság, ami nem egy objektív helyzet, hanem a személyes
önbizalom hiánya vezetett el odáig, hogy nem volt kedvem írni.
Mert voltam boldog és lett ősz hajszál is, nem is egy. Csak megint
előjött, hogy nem akarom lezárni, pedig le kell. Persze aztán
megint kiderül, hogy ragaszkodom, mert hiába szar, az enyém és mi
jön ezután, ó, jaj.
Szóval arról
akartam írni, hogy még kétszer kirándultunk Micivel a
szabadnapjain. Hogy milyen állatokkal lehet találkozni Írországban.
Meg hogy miket csináltam hétvégén, hogy beszöktem egy második
előadásra a moziban, ami egy horrorfilm volt. Vagy hogy 7 km-t
gyalogoltam egy vízeséshez, ahonnan egy kedves zimbabwei pár vitt
vissza Dublinba. Hogy minden héten Dublinban voltam és hogy
megtanultam tortillát sütni (helyes ejtés tortisa – in
Agentinean Spanish)… Meg hogy néztük a Trónok harcát.
És ha ez egy regény lenne, akkor megírnám, hogy.
Ez egy vers, egy
zárás. Mert a munkát már el tudom engedni, ami esetleg nem
tetszett, attól könnyű búcsút venni. De a kellemes emlékek
fogva tartanak és hiába látom, hogy a kezem levegőt markol, mikor
keresi két kezed… Szóval nem tudok mindent elengedni, pedig az
ember látja, amikor már nem kell. Hogy ez nem az, ez nem olyan, ez
nem az az út, amit járni kell. Hogy én többet nem leszek au pair.
Mert már hatással kívánok lenni a környezetemre. Egy igazi autót
vezetni ahelyett, ami a pénzbedobással működik és te nem viheted
sehová. Szóval csak ezért.
Nem megyek el a
partira, Mrs. Dalloway.
Szóval nem megyek
vissza Írországba. Ez nem az a játék.
 |
| Viszlát, szerelmem. |
